Nagyon könnyűnek tűnik minden, amig az igazi problémát és fájdalmat meg nem tapasztalod. De tényleg erősnek kell lenni. Milyen könnyű is ezt mondani, és közben milyen nehéz teljesiteni az elvárásokat, amik mások tesznek elénk. Főleg most. Legszivesebben orditanék úgy fáj. Kikiabálnám az egész világba, hogy nem engedem, ne menjen, jönne viszza, szeretem! És közben mégis csak hallgatok, mignem felemészt a gyilkos csend. Magamba folytok mindent és nevetés mögé álcázom, mignem már csak az álarc érintését érzem az arcomon. Annak az álarcét, amit magam tettem fel, hogy elrejtőzzek mögé. Előled és magam elől. És még igy sem szólalok. Hagylak menni, még ha mégúgy fáj is, és mégha ez az ellenkezője is annak, amit valójában szeretnék!
Időtlen időkben minduntalan
Elveszett népjárók vagyunk.
S voltam még gyermek, de már
Nem várom, hogy visszatérj hozzám.
Sűrű fekete fellegek,
Álmodtam újat, mi rólad szólt.
Talán nem késő még, bár rettegek,
Zongorámba rejtem életem.
Savanyú sorsú mindentelenség,
Hisz semmi sem jó többé.
Szeretnék bízni a mában,
Minden élet legfőbb anyjában.
Hisz tartozol még egy álommal.
Minden hétköznap az ajtónál állok.
Várok, hogy kinyíljon,
Bár ez csak egy roskadozó ház.
Éveken át álarcban álltam,
Vártam, hogy életre kelljen
A bensőmbe rejtett teljes világ.
Akartam, hogy megforduljon a szél.
Versenyt szállnék vele,
S nézném, hogyan dől össze a büszkeség,
Mi állandó társként mámorít.
Meleg fénye szinte elvakít.
Lassan elfelejtek minden mást,
Sírni sincs erőm többé már.
Mindig te vagy az erősebb,
Szavakba zárva vágyom rád.
Ha majd újra megnyílik a dallam,
A hangnem talán átváltozik,
S találkozunk majd még egy álomban,
Melyben végre megfordul a szél.
